Szerinted megtalálhat minket a Nagyfejű Zordonbordon, a férjem, kérdezte Macska Vati csöppet sem aggódva azért... itt senki nem talál meg senkit, még, aki itt van az sem vesz észre minket, mert az éjszaka az önkeresés ideje, mondta Mika Maka nem kevésbé nyugodtan,

...de azért sűrűn tekingetett a bejárat és az esernyőtartónak támasztott kőtáblák felé, amelyeken veretes, ám ismeretlen nyelven lejegyzett parancsolatok a felebarátság tárgyában. (Indiánok vagyunk mindannyian mormolta maga elé.)

Megszerettük, beleásítottunk a gázkályháival, csirkekeltető lámpáival és a napfénytetejével. Egy bérház, ahol valaha laktak, az udvarán mulatunk, házmester sehol. Városemberek jártak itt, riadt háziállatok az erdő széléről, vándorcigányzenészek olaszból, gyerekdiszkósok Budáról, átvonult egy letűnt helyét kutató láthatatlan kommandó, meg bizony annyit álltunk a pultnál, mint más a nagy falak előtt. No, sétáljunk ki a kép keretéből kicsit.

Egy nyárral több megint, és már a Sziget sem tekinthető márványba vésett univerzális fogalomnak, amelyet mindenki egyformán érzékel. Korosztályi helyszíngyűjtemény, szinte múzeum. A fa alól néztük az MR2 Színpadot, fröccsel, a mi szorosabb közhelyünk.

Addig gondolkodott, hogy jobb, vagy bal lábbal induljon el, hogy mindkettőt egyszerre emelte fel és jól pofára esett. Ez volt a látszat, miközben mindannyian tudtuk, hogy csak arról van szó, ha elég gyorsan szalad, Isaac Newton mozgásegyenleteinek értelmében utolérheti a távolodó fénysugarat. Mielőtt lekapcsolja a nagyszínpad fényeit valaki.

Az újonnan érkezőknek kitörölték az emlékezetét, vagy legalábbis a kilencven százalékát, hogy tudjon azért sört kérni, meg tudja, hogy mennyiért váltják a pénzt. Aztán nem győztek beilleszkedni a romkocsma társadalomba, a félcitromos koktélok, zöldes szendvicsek, félillegális kertmozik, földalatti beszélgetések szabad világába. De nem távoztak, amíg be nem állt a rossz idő, amíg ki nem állították az útlelveleiket vissza a város felé.

A kertben épp a művészetcenzúráról folyt a beszélgetés, a füstben a füstről, hogy visszamenőleg száz évre megváltoztatják a történelmet, meghamisítják az életünket, ha propaganda célból Mikszáth kezéből kiretusálják a bagót. "Ejnye Chrono...hiszen tudod, hogy ez is csak egy játék." Veszélyes játék kapitány.

Idézzük fel együtt: mint egy nyolcadik kerületi ródmúviban, egy turnébusszal becikáztak vagy húsz éve a Tilos az Á elé, aztán Ottragadtak lettek, elkapták a járványt (neve: subtle plague) sokan, ne is kérdezzétek, bonyolult, se farka mese. Egy halom kiugró járomcsont, meg száz fehér fog, nyílt, és ugyanakkor őrült tekintetek, homo kaliforniapitecus. Övék lett kicsit a tér.

Hanyag és ritmusos léptek, sapkák, viszkik, gitárok, kannák és dobok. Most is jönni mindig valahonnan, kis zsilipelés Budapest, újabb emberek csapódnak, valahol mögöttük a Nap, ami nem jön fel, meg nem nyugszik le, kíséri a családalapítókat, mint valami giccses díszlet, innen a térről, a belvárosból a Frisco klub elé, aztán vissza a punktól, a folkig és tovább. Itt megáll a film, ne teljen az idő.

Nos, hát éjszaka megint, asztalok a régi találkahelyen a forgó óra alatt, ahonnan késtem mindig, mondván az idő nem a mi dimenziónk, most eszeveszettül pörög, leolvasni sem tudjuk, kiraktak minket száradni az ősfás kert helyett a betonládák közé. Baljós szárnyak a hátakon a metróalagút fölött, kezükben sárdoné.

Alig kezdődött a nyár és máris olyan, mintha az utolsó napjai, legalább világos volna, hogy a vidám Norvégiában érezhetnénk magunk. Lehet, hogy hiba visszatérni a városba valóban, de most már mindegy, előre tudtuk, hogy itt is megtalálnak, titkos verbális fegyverek melengetik a zsebeink.

Egy salsa klub a zárt ablak mögött, a lélek sötétkék milongája fent, lent meg szól a tulipiros dzsessz és készül Amigó fluid tüstént-rajza az írásvetítőn, múlt és mégmúltabb összeszalad. A semmi ágyán meg mi ülünk odakinn szívem, örök áthallásban, ki van zárva, hogy ki lennénk zárva, és az is, hogy a haza egy múzeum éjszakában és három egyszerű színben fényre derül.

Csak ülni és tudni, hogy most mi következünk, kultúramosogatók, nincs menekülés, felállunk, táncolunk, lefestünk mindenkit zöldre, felcsapunk tárlatvezetőnek a kortárs életünkben, portás művészek meg jönni és filmet csinálni rólunk, nem is filmet, filmsorozatot.

Nekünk félmúlt, nekik egzotikum, az ólom emlék nyálkás és tespedő, jee, újra indul a generációkon átívelő álomidő. Kényszeres bál, tehetetlen csárdás-lábakon, a színpadon megzöldült a rock-ikon. Szöveg központú alvilági évadnyitó, hát eljött hölgyeim és uraim a semmibe tekintő évforduló. Őrület, őrület, maguknak rendben van ez a levegőtlen földalatti körmenet?

Nem vagyok poet, de érzem, nem sok van hátra nekem ahhoz, hogy orvosok hozzák reggel a postát, vagy visszaköltözzek a belvárosba, a spirál közepébe, a kiégett fénycsövek, rozsdás relék közé, és kocsmákban mutogassam az alanyi költészetemet.

Az Univerzum rótta a köreit tovább, mi pedig megérkeztünk az Isten Háta Mögé. Ott mindenkit monotonnak hívtak és jó fejszámoló volt, zsebében barna papírzacskó és laza kézfej, a vécében intim mosakodó gél, meg kiskanalak, hátha nem csak atomtámadás, hanem valami hirtelen küret. Korosztályi kerthelyiség, macska a rács mögött, sehova vezető ajtó, diafilm, zene, sör és netovább.

Vagy mégis, mert beljebb is pult, egyszál gitár csűrés, frontember vonyítás, fém-szentimentálé, miközben belterjes viccözön asztali lámpa fényben, igen érdekes, olyasmi, mintha nevettek volna a láthatatlan csillagok a terpeszkedő Napon. Mi meg, mire hármat fejszámolunk, már paradicsomos húslabdacsokat vacsorázunk citrommal, öt riposztbetyár, ha egy arabnál összehajol, vagy már-már összehány.

Telt ház, három feltűnően üres székkel, ezek voltunk mi, a későn érkezők, de fel sem tűnt, háromszor láttam már a Lány, kertben című darabot itt lenn a pincében. Színházi bölcső, karanténos kisasszonnyal, aki anyánk helyett, ahogy Győző meg a másvilági apánk, tejfölös dobozba mártogatja a virslijét és ráharap, miközben énekeli sírva a Hull az elsárgult levél-t. Valahol Európa kibaszott rezervált közepén.

A társulat utána a büfében olyan volt, mintha mi se', mintha éppen csak beugrottak volna beszélgetni az élet dolgairól, mindig, friss és vidám, de vajon min nevetnek, amikor több, mint egy órán át, sőt előtte hosszú évekig táncoltak a romokon. What's the matter with you rock? És mi lesz velünk vajon, ha ma már nem táncolhatunk, asztaltól, széktől el nem válhatunk.

Az Univerzumnak és nekem megvan az a csodálatos képességünk, hogy az összes történést, a szubatomikus kvarkok vad techo-vergődésétől a távoli galaxisok nyugodt össztáncáig egyetlen elvből származtatjuk. És nekünk így jó, mindennek íve van, húrja, meg egyenlete, minden szénalapú élőlény legyen az hippi vagy punk, emós, vagy üzletember, egészen érdekes.

A Cöki-telepesek például olyanok, mint egy tömeg kísérlet az antigravitációs elméletre, akik ki sem látnak, észre sem vesznek, ahogy az endogén dimenzióból megérkezem, és hozok is ajándékot meg nem is. Megeszek egy fél doboz cigit, úgy teszek, mint, aki nem figyel, helyettem a kamera úgyis, majd távozom, és felvetődöm a West-Balkán lépcsőire, ahol a Fókatelep tökéletes ritmusszekciója deformálja a teret, próbálom leválasztani, majd a Deti Picasso az időt, és telibe talál, örmény hardcore, forradalmasítja az eddigi elméleteinket, bebizonyítja, hogy tehetetlen színpad nem létezik.

Ha A-ból B-be eljutunk, már félig boldogok vagyunk...mi látjuk, amit ők soha és halljuk, szagoljuk, érezzük. Mit keresnek ezek itt, már hőség sincs, sem por, sem legyek, csak én látok csillagokat, remegő körvonalakat a fénytől, a kezem tele basszusgitárral, dobbal, síppal, alig tudom kifújni a szememből az izzadt tincseket, könnyezem és krákogok, viszont a hangom elnyom minden más zsivajt.

Hajó megint, itt vagyunk otthon, tudod a hamvak is itt csapódtak az arcomba, nevettünk hogy ragaszkodik, egy este, amikor egyszerre négy zenekar és nem ugyanaz van fenn, ami lenn, bár csupa nő. Evelin derékig dekoltázsban visít a gyomorban, Micu recegteti Indiát, Karva fenn rikoltja a Csepel-szigeti időt, és hát Anna, a Barbiknak nevezett Kenekkel, valami Eminem-aerobik verziót közvetít a Dunán. Köröttük a kemény magok.

Képzeleti abroncsok füstölnek köröttünk szépen, közel ezer tűz ég a betonbunkerben, sárgás szilvapálinkába tenyerel a gitáros, megjön a jel, morajlás a föld alól, a nőutas kiszáll a Gödör előtt, és mindenki a semmit akarja, meg, hogy lassan múljon a lesz. (Hajnalra még többen lesznek.) Aztán csak a dobok hangja, meg a basszus, és egy hörgő hang, a torkolatban gyülekező harcosoké. Törzsi zene, egyszerű, de mélyre vág, egy hatalmas DNS spirálként mozdul a közönség, melletted a többiek egy indulót ugatnak, és te is bekapcsolódsz.

A vér nótája, a lecsapolásra váró véré, ami úgy felgyülemlik időnként, hogy fojtogatni kezdi az agyat, a szívet, és akkor abba kell hagyni mindent, amit csinálsz és el kell indulni, táncolni, vadulni, mert különben megtébolyodsz, minden szín vörösbe vált.

(Innen eltűnt egy versszak 'sszameg, most csak rekonstruálni próbálom, úgy tűnik a háló is egy összeesküvés elmélet.) Mikor megyünk a Múltba? - kérdezte N. amikor megbeszéltem vele, hogy a Jelenben találkozunk és nem a Mostban. A múltba majd Európa Kiadó koncertre a Gödörbe, amit nemsokára betemet az idő. A Jelen konyháján főzik az időt, kicsit Amszterdam '94 a Siló, egy kicsit a Fogadó a Világvégéhez 2026. A vidám holland diaszpóra gyűlik itt össze esténként meg a dzsessz.

Őrület, hogy pár éve ilyenek a kocsmanevek, mintha most vagy soha, élvezzük ki az utolsó perceket, a gigantikus záróra előtt, mint front idején, ahogy a mínuszra hirtelen bevágott a kánikula és kiürültek a belterek. Rám dőlt egy fekete trombitás, ablakba tettük magunk és értékeink.

Nincsen itt semmiféle bárka, - üvöltötte egy monoton hang a hangszórókból, - mindenki menjen szépen haza, rappelte tovább valami központi ige-, vagy melléknév hirdető. Először csak toporgott a nép, aztán határozottan megrázta a hajót, mert hullámzó hajógyomor viszont volt, be is kussolt a hangszóró, amikor a húrok közé...

Tisztára mint a Meteóban, fémcsöves kilencvenes évek, részecskegyorsító, haldokló gyári romantika, szubkult, replikánsokkal és időjósokkal, akik csak a békáikat küldik ki overground. Felhőcske is ott volt velünk, a hamisítatlan. És mondta, hogy semmi szentimentalitás, kozmológia, elvtársnők, a tabletták és az afrodiziákumok kora is lejárt, csak a kacagva-tánc. Vártuk a mentő-űrhajót, a többiekkel, folyami-pszichopaták, hiába, de addig is szórakoztunk kicsit, és ez vallássá lett. Száz mesterséges arcon száz természetes grimasz.

Bogozd ki...

Költögetik a halott nőket, aztán melléjük fekszenek a
kocsmakanapén, és nyalogatják az arcukat, ez egy újkori rituálé, egy-egy ilyen turisztikus agglegény buli során. Vagy hogy hívják ezt: posztmodern legénybúcsúztató, hawai-ingben, épp hogy nem karon ülő papagájokkal.

A Mai Manóban gyűltek össze a vérszagra gulyás után, mindenkit meghívtak italra, pózoltak Angliából, aztán később a hajnali utcán láttunk nőket boákban, akik minden bizonnyal találkoztak velük. Másnap este meg elmentek a reptérre a gurulós bőröndjeikkel és Albionban várta már őket a nász. Férjek lesznek, vagyis lesznek feleségeik, most képzeljük el.

Ilyenek az utolsó jó pillanataik.