Nekünk félmúlt, nekik egzotikum, az ólom emlék nyálkás és tespedő, jee, újra indul a generációkon átívelő álomidő. Kényszeres bál, tehetetlen csárdás-lábakon, a színpadon megzöldült a rock-ikon. Szöveg központú alvilági évadnyitó, hát eljött hölgyeim és uraim a semmibe tekintő évforduló. Őrület, őrület, maguknak rendben van ez a levegőtlen földalatti körmenet?

Nem vagyok poet, de érzem, nem sok van hátra nekem ahhoz, hogy orvosok hozzák reggel a postát, vagy visszaköltözzek a belvárosba, a spirál közepébe, a kiégett fénycsövek, rozsdás relék közé, és kocsmákban mutogassam az alanyi költészetemet.

Az Univerzum rótta a köreit tovább, mi pedig megérkeztünk az Isten Háta Mögé. Ott mindenkit monotonnak hívtak és jó fejszámoló volt, zsebében barna papírzacskó és laza kézfej, a vécében intim mosakodó gél, meg kiskanalak, hátha nem csak atomtámadás, hanem valami hirtelen küret. Korosztályi kerthelyiség, macska a rács mögött, sehova vezető ajtó, diafilm, zene, sör és netovább.

Vagy mégis, mert beljebb is pult, egyszál gitár csűrés, frontember vonyítás, fém-szentimentálé, miközben belterjes viccözön asztali lámpa fényben, igen érdekes, olyasmi, mintha nevettek volna a láthatatlan csillagok a terpeszkedő Napon. Mi meg, mire hármat fejszámolunk, már paradicsomos húslabdacsokat vacsorázunk citrommal, öt riposztbetyár, ha egy arabnál összehajol, vagy már-már összehány.

Telt ház, három feltűnően üres székkel, ezek voltunk mi, a későn érkezők, de fel sem tűnt, háromszor láttam már a Lány, kertben című darabot itt lenn a pincében. Színházi bölcső, karanténos kisasszonnyal, aki anyánk helyett, ahogy Győző meg a másvilági apánk, tejfölös dobozba mártogatja a virslijét és ráharap, miközben énekeli sírva a Hull az elsárgult levél-t. Valahol Európa kibaszott rezervált közepén.

A társulat utána a büfében olyan volt, mintha mi se', mintha éppen csak beugrottak volna beszélgetni az élet dolgairól, mindig, friss és vidám, de vajon min nevetnek, amikor több, mint egy órán át, sőt előtte hosszú évekig táncoltak a romokon. What's the matter with you rock? És mi lesz velünk vajon, ha ma már nem táncolhatunk, asztaltól, széktől el nem válhatunk.

Az Univerzumnak és nekem megvan az a csodálatos képességünk, hogy az összes történést, a szubatomikus kvarkok vad techo-vergődésétől a távoli galaxisok nyugodt össztáncáig egyetlen elvből származtatjuk. És nekünk így jó, mindennek íve van, húrja, meg egyenlete, minden szénalapú élőlény legyen az hippi vagy punk, emós, vagy üzletember, egészen érdekes.

A Cöki-telepesek például olyanok, mint egy tömeg kísérlet az antigravitációs elméletre, akik ki sem látnak, észre sem vesznek, ahogy az endogén dimenzióból megérkezem, és hozok is ajándékot meg nem is. Megeszek egy fél doboz cigit, úgy teszek, mint, aki nem figyel, helyettem a kamera úgyis, majd távozom, és felvetődöm a West-Balkán lépcsőire, ahol a Fókatelep tökéletes ritmusszekciója deformálja a teret, próbálom leválasztani, majd a Deti Picasso az időt, és telibe talál, örmény hardcore, forradalmasítja az eddigi elméleteinket, bebizonyítja, hogy tehetetlen színpad nem létezik.

Ha A-ból B-be eljutunk, már félig boldogok vagyunk...mi látjuk, amit ők soha és halljuk, szagoljuk, érezzük. Mit keresnek ezek itt, már hőség sincs, sem por, sem legyek, csak én látok csillagokat, remegő körvonalakat a fénytől, a kezem tele basszusgitárral, dobbal, síppal, alig tudom kifújni a szememből az izzadt tincseket, könnyezem és krákogok, viszont a hangom elnyom minden más zsivajt.

Hajó megint, itt vagyunk otthon, tudod a hamvak is itt csapódtak az arcomba, nevettünk hogy ragaszkodik, egy este, amikor egyszerre négy zenekar és nem ugyanaz van fenn, ami lenn, bár csupa nő. Evelin derékig dekoltázsban visít a gyomorban, Micu recegteti Indiát, Karva fenn rikoltja a Csepel-szigeti időt, és hát Anna, a Barbiknak nevezett Kenekkel, valami Eminem-aerobik verziót közvetít a Dunán. Köröttük a kemény magok.

Képzeleti abroncsok füstölnek köröttünk szépen, közel ezer tűz ég a betonbunkerben, sárgás szilvapálinkába tenyerel a gitáros, megjön a jel, morajlás a föld alól, a nőutas kiszáll a Gödör előtt, és mindenki a semmit akarja, meg, hogy lassan múljon a lesz. (Hajnalra még többen lesznek.) Aztán csak a dobok hangja, meg a basszus, és egy hörgő hang, a torkolatban gyülekező harcosoké. Törzsi zene, egyszerű, de mélyre vág, egy hatalmas DNS spirálként mozdul a közönség, melletted a többiek egy indulót ugatnak, és te is bekapcsolódsz.

A vér nótája, a lecsapolásra váró véré, ami úgy felgyülemlik időnként, hogy fojtogatni kezdi az agyat, a szívet, és akkor abba kell hagyni mindent, amit csinálsz és el kell indulni, táncolni, vadulni, mert különben megtébolyodsz, minden szín vörösbe vált.

(Innen eltűnt egy versszak 'sszameg, most csak rekonstruálni próbálom, úgy tűnik a háló is egy összeesküvés elmélet.) Mikor megyünk a Múltba? - kérdezte N. amikor megbeszéltem vele, hogy a Jelenben találkozunk és nem a Mostban. A múltba majd Európa Kiadó koncertre a Gödörbe, amit nemsokára betemet az idő. A Jelen konyháján főzik az időt, kicsit Amszterdam '94 a Siló, egy kicsit a Fogadó a Világvégéhez 2026. A vidám holland diaszpóra gyűlik itt össze esténként meg a dzsessz.

Őrület, hogy pár éve ilyenek a kocsmanevek, mintha most vagy soha, élvezzük ki az utolsó perceket, a gigantikus záróra előtt, mint front idején, ahogy a mínuszra hirtelen bevágott a kánikula és kiürültek a belterek. Rám dőlt egy fekete trombitás, ablakba tettük magunk és értékeink.