Idézzük fel együtt: mint egy nyolcadik kerületi ródmúviban, egy turnébusszal becikáztak vagy húsz éve a Tilos az Á elé, aztán Ottragadtak lettek, elkapták a járványt (neve: subtle plague) sokan, ne is kérdezzétek, bonyolult, se farka mese. Egy halom kiugró járomcsont, meg száz fehér fog, nyílt, és ugyanakkor őrült tekintetek, homo kaliforniapitecus. Övék lett kicsit a tér.

Hanyag és ritmusos léptek, sapkák, viszkik, gitárok, kannák és dobok. Most is jönni mindig valahonnan, kis zsilipelés Budapest, újabb emberek csapódnak, valahol mögöttük a Nap, ami nem jön fel, meg nem nyugszik le, kíséri a családalapítókat, mint valami giccses díszlet, innen a térről, a belvárosból a Frisco klub elé, aztán vissza a punktól, a folkig és tovább. Itt megáll a film, ne teljen az idő.

Nos, hát éjszaka megint, asztalok a régi találkahelyen a forgó óra alatt, ahonnan késtem mindig, mondván az idő nem a mi dimenziónk, most eszeveszettül pörög, leolvasni sem tudjuk, kiraktak minket száradni az ősfás kert helyett a betonládák közé. Baljós szárnyak a hátakon a metróalagút fölött, kezükben sárdoné.

Alig kezdődött a nyár és máris olyan, mintha az utolsó napjai, legalább világos volna, hogy a vidám Norvégiában érezhetnénk magunk. Lehet, hogy hiba visszatérni a városba valóban, de most már mindegy, előre tudtuk, hogy itt is megtalálnak, titkos verbális fegyverek melengetik a zsebeink.

Egy salsa klub a zárt ablak mögött, a lélek sötétkék milongája fent, lent meg szól a tulipiros dzsessz és készül Amigó fluid tüstént-rajza az írásvetítőn, múlt és mégmúltabb összeszalad. A semmi ágyán meg mi ülünk odakinn szívem, örök áthallásban, ki van zárva, hogy ki lennénk zárva, és az is, hogy a haza egy múzeum éjszakában és három egyszerű színben fényre derül.

Csak ülni és tudni, hogy most mi következünk, kultúramosogatók, nincs menekülés, felállunk, táncolunk, lefestünk mindenkit zöldre, felcsapunk tárlatvezetőnek a kortárs életünkben, portás művészek meg jönni és filmet csinálni rólunk, nem is filmet, filmsorozatot.